Szerző: Tolnai Gyula
A huszadik század nagy első világháborús összecsapásai bebizonyították, hogy a harckocsik jelenléte a csatatereken alapvető taktikai előnyt biztosít a hadviselő felek számára. A páncélos járművek képesek voltak áttörni a statikus védelmi rendszereket, így meghatározó szerepet kaptak a modern hadviselésben. A győztes hatalmak ennek megfelelően olyan békefeltételeket szabtak a legyőzött államok számára, amelyek közé tartozott a páncélozott harceszközök teljes tiltása is.
Magyarország az 1920-as évek elején próbált kihasználni egy nyitott lehetőséget: mivel Németország már 1919-ben aláírta a haderejét korlátozó versailles-i szerződést, a leszerelésre kerülő német haderő feleslegessé vált eszközeinek egy része elérhetővé vált. Ennek következtében Magyarország 1920 tavaszán svéd közvetítéssel 14 darab LK-II (Leichter Kampfwagen) típusú könnyű harckocsit szerzett be. A trianoni békediktátum azonban már 1920 nyarán érvénybe lépett, és szigorún megtiltotta nemcsak a páncélosok, de a katonai repülők és vegyi fegyverek birtoklását és használatát is.
Az 1920-as évek végére a magyar katonai vezetés felismerte, hogy a modern hadviselés nem képzelhető el harckocsik nélkül. Egy 1929-ben készült tanulmány kiemelte: nemcsak katonai, hanem erkölcsi okokból is fontos lenne ilyen alakulatokat felállítani. A pénzügyi lehetőségek azonban korlátozottak voltak, így a tervek csak egyetlen harckocsiszázad, azaz 15 + 1 jármű beszerzésére terjedtek ki.
Az importpolitika sem volt egyszerű: a szomszédos kisantant államok érzékenyen reagáltak volna, ha Magyarország fegyveres fejlesztésekbe kezd. Ezért a hazai gyártás lehetőségei is napirendre kerültek, de a magyar hadiipar technikai szinten egyelőre nem állt készen egy ilyen volumenű feladatra. A harckocsigyártás gazdaságtalan lett volna a kis számú potenciális megrendelés miatt. Ennek ellenére a Haditechnikai Intézet kezdeményezésére egy sajátos megoldással éltek: BMW autók karosszériáját alakították át fából készült burkolattal, hogy azok a harckocsikhoz hasonló megjelenést kapjanak, a kiképzések során hasznosítva.
A helyzet a 30-as évek elején kezdett javulni, amikor Magyarország Olaszországtól – az egyre szorosabbá váló politikai kapcsolat eredményeképp – sikeresen beszerzett öt darab FIAT 3000B típusú harckocsit. Ezeket titokban, darabokban szállították be az országba, ahol a Rendőrújonc Iskola páncélos osztálya használatába kerültek.
A nemzetközi páncélos fejlesztésekre Magyarország vezetése folyamatosan figyelmet fordított. Az 1930-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a motorizált csapatokat nagyobb egységekbe kell szervezni, ahol a harckocsik áttörésben betöltött szerepe kulcsfontosságú. Az elképzelés szerint a jövőbeli harckocsi-zászlóaljak kis és könnyű harckocsi-századokból álltak volna. A kis harckocsikat főleg felderítésre és biztosításra szánták, míg a komolyabb fegyverzettel és páncélzattal ellátott könnyű harckocsikat áttörési feladatokra használták volna.
Kritikus ponttá vált a megfelelő fegyverzettel rendelkező járművek hiánya. A magyar igények az 1930-as évek második felétől egy legalább 40 mm-es ágyút és legalább egy további géppuskát is magában foglaló harckocsi kialakítására irányultak. Fontos szempont volt az is, hogy ezek a járművek alkalmasak legyenek kerekes és lánctalpas használatra, sőt lehetőleg úszóképesek is legyenek. A nemzetközi szabályozásokat megkerülendően hazai fejlesztés mellett döntöttek.
Straussler Miklós, a magyar származású brit mérnök 1933-ban a Weiss Manfréd gyárral kezdte meg a V-3 típusú vontató (valójában páncélos) tervezését. Ennek később a V-4 prototípusban alakult ki végleges verziója. Eközben jelentős geopolitikai változások zajlottak: 1935-ben Németország felfüggesztette a versailles-i szerződés rá vonatkozó részeinek teljesítését, 1936-ban pedig Ausztria fegyverkezési szabadságát ismerték el. Ennek nyomán 1937-ben Németország egy 5,5 tonnás Pz. I. A. típusú könnyűharckocsit adott át a honvédségnek kipróbálásra. Ezt a harcjárművet azonban a magyar szakértők gyenge futóműve és kis teljesítményű, léghűtéses motorja miatt rendszeresítésre alkalmatlannak tartották.
1936-ban a svéd Landsverk gyár L-60 típusú harckocsijai váltak elérhetővé Magyarország számára. Ezzel párhuzamosan a V-4 fejlesztése folyt, noha jelentősen korlátozott költségvetési feltételek mellett. A V-4 40 mm-es löveggel és erősebb páncéllal rendelkezett, ugyanakkor konstrukciós hibák miatt, mégis a svéd modell bizonyult praktikusabbnak.
Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése után 1938 nyarán magyar mérnökök már nyíltan vethették összehasonlító próba alá a magyar gyártású V–4 harckocsi prototípusát és a svéd L–60 Magyarországra szállított mintapéldányát. Az összehasonlítás után a hadvezetés a svéd konstrukciót választotta, megvásárolva a gyártási licencet. A MÁVAG és a Ganz gyárak vállalták a Toldi néven rendszeresített harckocsik gyártását, melyekből 1939-ben 80 darabot rendeltek meg.
A második világháború kibontakozásával a páncélosok fontossága tovább nőtt. Magyarország 1941. június 27-én lépett be a Szovjetunió elleni háborúban. Az I. gyorshadtest Toldi, Ansaldo és Csaba típusú páncélosaival vonult a keleti frontra. Az ütközetek gyorsan rávilágítottak arra, hogy ezek a járművek már nem felelnek meg a kor kihívásainak. Az Ansaldókat kivonták, a Toldi gyártását csökkentették.
Az 1. tábori páncéloshadosztály 1942-re vált teljessé, amikor Németország átadott 108 darab 38(t) típusú könnyű és 22 darab Pz. IV F1 közepes harckocsit. Ezekhez csatlakozott még 18 Nimród, 14 Csaba és több Toldi. A Don menti hídfőcsaták súlyos veszteségekkel jártak. A megsemmisült harckocsikat részben pótolta a magyar hadvezetés, illetve a Wehrmacht, más típusokkal (Pz. III., Pz. IV.). Az ősz folyamán az úgy-ahogy feltöltött magyar páncéloshadosztály az 1943 januári szovjet áttörés alkalmával teljesen megsemmisült. A hadműveleti területre kivitt harcjárművei közül szó szerint egy-két példány került vissza Magyarországra.
LK – II. (Leichter Kampfwagen – II.) könnyű harckocsi
Az 1916-ban megindult német harckocsifejlesztés legsikerültebb darabja az LK – II. jelzésű könnyű harckocsi volt. A két szabadon futó lánctalp egy traktorszerű felépítményt fogott közre. A jármű hátsó részén épített toronyban helyezték el a fegyverzetet – egy 57 mm űrméretű ágyút vagy két géppuskát – valamint a kezelőket. A motor és a hajtómű a kocsi elülső részében kapott helyet. A német hadvezetés által megrendelt 580 db LK – II.-ből az első világháború végéig csak néhány tucat készült el, de már ezek sem kerültek bevetésre. A háború után a kész harckocsik nagyobb részét és a terveket Svédország vette meg. 1920 tavaszán a német hadsereg leszerelési anyagából Magyarország is vásárolt, aránylag olcsó áron, 14 darab LK – II.-t. Ezeket a honvédség szétszerelt állapotban rejtette el az antant ellenőrző bizottsága elől. Az ellenőrző bizottság állandó magyarországi működésének 1927-ben történt megszűnése után a még használható állapotban lévő 5-7 harckocsit kiképzési célokra használták. Mivel az LK – II.-ket a honvédség fegyverzet nélkül vásárolta, a kiképzőkocsikba ideiglenes jelleggel egy Schwarzlose géppuskát építettek be. Az 1930-as évek elején már elavultnak minősülő harckocsikat fokozatosan leszerelték, páncélzatukat páncélgyártási és lőkísérleti célokra használták. Az utolsó elrejtett LK – II.-t az 1930-as évek végén találták meg Örkénytáborban egy fészerben. Minthogy ekkorra a típust már több éve kiselejtezték, s a megtalált harckocsi sem volt sehol sem nyilvántartva, a járművet szétszedett állapotban ócskavasként eladták.
FIAT 3000 B könnyű harckocsi
Az első világháború egyik legsikeresebb harckocsitípusa a francia M 17 Char Legére jelzésű könnyű harckocsi volt. A gyalogság támogatására kifejlesztett kétszemélyes páncélos volt a világon az első, amelyre forgótornyot helyeztek. Itt található a harckocsi fegyverzete: egy 37 mm űrméretű ágyú vagy egy géppuska. A jármű további jellegzetessége volt még a nagy, a páncéltesten körbefutó lánctalp és a harckocsi hátsó részére szerelt támasztósarkantyú, amely az árokba való becsúszás megakadályozására szolgált. Az M 17 Char Legére olyan sikeres volt, hogy több könnyű harckocsi mintájaként szolgált. Ilyen volt az olasz FIAT 3000 is, amelynek vonalvezetése követte az M 17-et, de kisebb méreteinek és nagyobb teljesítményű, 55 LE-s motorjának köszönhetően jóval gyorsabb és mozgékonyabb volt. A FIAT 3000 fegyverzete eredetileg két, a forgótoronyban elhelyezett géppuskából állt. Az 1920-as években kifejlesztett B változat tornyába már egy 37 mm űrméretű harckocsiágyút építettek. A magyar honvédség 1930-ban titokban öt ilyen ágyús változatot rendelt meg a torinói gyártól lövegek nélkül. A szétszedett, ládákba csomagolt harckocsik mezőgazdasági gépalkatrészként 1931-ben érkeztek meg Magyarországra. Itt olasz szakemberek segítségével szerelték össze őket. A honvédségnél kiképzési célokra használt öt FIAT harckocsiba sohasem építettek löveget, csak egy ideiglenesen beszerelt Schwarzlose géppuska képezte a fegyverzetüket. A FIAT 3000 B-ket 1939-ben vonták ki a hadrendből. 1942-ben történt kiselejtezésük után tüzérségi lőiskolákhoz kerültek, ahol céltárgyként szétlőtték őket. Érdekességként megemlíthető, hogy e típusból 150 darabot licencvásárlás alapján a győri Magyar Waggon- és Gépgyárban is gyártani akartak. Végül az akkor már elavultnak tekintett FIAT 3000 hazai gyártására nem került sor.
V – 3 könnyű harckocsi
1933-ban Straussler Miklós, az AC. páncélgépkocsi tervezője másik találmányának lánctalpon és keréken egyaránt üzemeltethető, úszóképes harckocsinak mintapéldányát kívánta elkészíttetni a csepeli Weiss Manfréd-gyárban. A Straussler-féle futómű oldalanként két nagy és két kisebb kerékből állt, amelyeket egy három tagból álló csuklós himbaszerkezet kötött össze. Az elöl, illetve hátul lévő nagyobb kerekek hajtottak, s a belül elhelyezett kisebbek csupán gördülők voltak. A négykerékmeghajtás lehetővé tette a harckocsi lánc nélküli haladását. A Straussler-futómű (saját szabadalom) – eltérően az általában használt harckocsifutóművektől – nem volt merev, hanem a kerekeket összefogó himbaszerkezet csuklói mentén szétnyílva vagy összecsukódva követte a terep egyenetlenségeit. Straussler és a gyár tárgyalásaiba bekapcsolódott a Honvédelmi Minisztérium is, amely úgy vélte, hogy a találmány alkalmas arra, hogy egy kifejlesztendő magyar harckocsi alapjául szolgáljon. A fejlesztési munkálatokat a hadvezetés 70 ezer pengővel támogatta. 1936 tavaszára elkészült a V – 3 (V = vontató) fedőnévvel ellátott harceszköz mozgóképes alváza. A gyári kísérletek után a járművet úszópróbának vetették alá. A harckocsi úszását az oldalaira szerelt egy-egy – oldalt fordított pontonhoz hasonló – úszótesttel oldották meg. Az úszótesteket a V – 3 egy utánfutón vontatta magával, és csak a vízi akadály leküzdése előtt szerelték a járműre. Az 1936 augusztusában megtartott úszópróbán a V – 3 8,5 perc alatt kelt át a Dunán. Az alvázra végül is nem került harckocsi-felépítmény. Lényegében csak előkísérletnek szánták egy továbbfejlesztett, a hadvezetés igényeit minden szempontból figyelembe vevő típus kialakításához. A hazai kísérletek befejezésével a V – 3 mintapéldányba egy nagyobb teljesítményű motort szereltek és Nagy-Britanniába szállították, ahol szintén kísérleteket végeztek vele, de sorozatgyártásra nem került.
V – 4 könnyű harckocsi, export változat
A V – 3 alvázzal szerzett tapasztalatok alapján 1936-ban a Weiss Manfréd-gyárban megkezdődött a továbbfejlesztett változat, a V – 4 jelzésű harckocsi összeszerelése. A már páncélozott felépítménnyel épülő harcjárműből két azonos kivitelű prototípus készült. Az egyiket – motor és fegyverzet nélkül – angliai exportra, a másikat a hajtómű és a fegyverek beszerelésével a honvédség részére szánták. A különleges futómű lényegében változatlan maradt, csak a lánc meglazulása ellen alkalmaztak oldalanként két-két támasztógörgőt. A Nagy-Britanniába szállított példánnyal – egy Alvis-motor beszerelése után – járműtani kísérleteket végeztek, de rendszeresítésére nem került sor. A harcjárművet végül a Szovjetunió vásárolta meg kísérleti célokra. A magyar változatba egy Weiss Manfréd tervezésű motor és nyolcfokozatú automata sebességváltómű került. Az 1937-ben tartott próbákon a harckocsi mind lánctalpon, mind keréken való vezethetőségével elégedettek voltak. A futómű különleges megoldása két harcászatilag fontos tulajdonságot eredményezett, viszonylag nagy átlagsebességgel halad- hatott a terepen, ugyanakkor a kevésbé rengő harcjárműtest kedvező volt a kezelők számára. Kerékmenetben a V – 4 mozgásbeli tulajdonságait nem tartották rosszabbnak más tömörgumi abroncsos gépkocsikénál, bár a botkormánnyal történő irányítása ebben az esetben nagy figyelmet igényelt. A lánctalpak leszerelését hat fő 25-30 perc alatt végezhette el. A leszerelt lánctalpaknak a harcjárművön történő elhelyezése azonban hosszú ideig megoldatlan volt. A katonai szakértők a V – 4-et járműtechnikai szempontokból elfogadhatónak találták, de a felépítményen és a fegyverzeten változtatást kívántak. Hiányolták, hogy a toronyba beépített 40 mm űrméretű löveg mellett nincs géppuska. Ezenkívül harcászati okok- ból még egy személy elhelyezését tartották szükségesnek a toronyban, ami viszont az eredeti konstrukció átszerkesztését igényelte. A javasolt változtatások végrehajtása esetén a szakértők a V – 4-t rendszeresítésre alkalmasnak ítélték.
V – 4 könnyű harckocsi
Az 1937-es csapatpróbákon támasztott követelmények szerint 1938 tavaszára elkészült a V – 4 módosított változata. A megnagyobbított tornyában helyet kapott a személyzet negyedik tagja. A 40 mm űrméretű löveg mellé 8 mm űrméretű ikergéppuskát szereltek. Módosították a harckocsifenék és homlokpáncél találkozásánál keletkezett élt, amely eredetileg túl alacsonyan volt és árokáthaladáskor az árok túlsó oldalába ütközve, akadályozta a továbbhaladást. Mindez azonban nem változtatott a hegesztett technikával készült harckocsitest alapvető hibáin. A jármű felépítménye hosszához és szélességéhez képest túl magas, vonalvezetése korszerűtlenül meredek volt. Ez egyrészt növelte a célfelületet, másrészt a magasra került súlypont rontotta a harckocsik stabilitását. 1938 májusában a V – 4-et újabb próbának vetették alá, amely kudarccal végződött. A futómű a felépítményhez képest túl rövidnek bizonyult. A harcjármű már a kétméteres árokba is belebukott, ahonnan önerejéből nem tudott kijönni. Az átalakítások következtében megnőtt tömeg miatt a futómű elvesztette addigi kedvező tulajdonságait és rázása olyan nagy lett, hogy már rövid menet alatt is lehetetlenné tette a kezelők harctevékenységét. Ezek után a Honvédelmi Minisztérium elállt a V – 4 további fejlesztésétől, és a korábban kiadott 110 darabos megrendelést törölve, a svéd L – 60 könnyű harckocsi gyártási jogának megvételét támogatta. A V – 4 mintapéldányát 1945-ig a Háros-szigeten tárolták, ahonnan zsákmányanyagként a Szovjetunióba került.
Landsverk L – 60 könnyű harckocsi
A svéd Landsverk gyár Vollmer német mérnök tervei alapján az 1930-as években egy könnyűharckocsi-családot fejlesztett ki. A könnyű harckocsiknál általánosnak mondható irányzatnak megfelelően, a Landsverk harckocsik is kombinált – kerekes-lánctalpas – futóművel készültek. Felismerve azonban, hogy a váltótalpas járószerkezetek sem a keréken, sem a lánctalpon való haladás követelményeit nem elégítik ki teljesen, visszatértek a csak lánctalpas megoldáshoz. Az 1930-as évek közepén megjelent L – 60 harckocsitípus lánctalpas, nagy futógörgős, egyszerű futóműve jó menettulajdonságokat ígért. A harckocsi döntött vonalvezetése, hegesztett páncélja a kor színvonalán állt. A 20 mm űrméretű nehéz géppuskából és egy 8 mm űrméretű géppuskából álló fegyverzetét a forgótoronyban helyezték el. Külön említést érdemel az L – 60 kormányszerkezete. A lánctalpas járműveknél általában szokásos fékkarok helyett kormánykerékkel irányították. A kormánymű, a kormánykerék állásától függő mértékben lelassította az elmozdítás irányába eső lánctalpat és a járművet a kívánt irányba fordította. A megoldás hátránya az volt, hogy a lánctalpakat nem lehetett teljesen leállítani, így a jármű sarkon nem, csak 8 m-es köríven tudott fordulni. Az L – 60-at 1937-ben mutatták be Magyarországon. A megvásárolt harcjárművel végzett sikeres kísérletek alapján – a hadvezetés egyetértésével – a MÁVAG és a Ganz-gyárak megvették az L – 60 gyártási jogát, amelynek alapján 1939-ben Magyarországon is megkezdődött a harckocsik sorozatgyártása. A H – 004 rendszámot kapott eredeti L – 60 tulajdonjoga sokáig vita tárgyát képezte a MÁVAG és a honvédség közt, míg végül a gyorsfegyvernemi hadapródiskolához került.
38 M Toldi I könnyű harckocsi (Toldi A20) és 38 M Toldi II könnyű harckocsi (Toldi B20)
Az L – 60-at lényegében változtatás nélkül kezdték Magyarországon sorozatban gyártani és 38 M Toldi könnyű harckocsi néven sorolták a honvédség fegyverei közé. Csupán az eredeti fegyvereket cserélték ki, mivel a Madsen típusú nehéz géppuska nem volt rendszeresítve a magyar honvédségnél. Olyan fegyvert kellett keresni, amely átalakítás nélkül beépíthető a harcjárműbe, és lőszerét is Magyarországon gyártják. 1938-ban két ilyen fegyver állt rendelkezésre: egy 20 mm űrméretű páncéltörő nehézpuska és egy 40 mm űrméretű harckocsiágyú. A könnyű harckocsik feladatának a felderítést, a gyengébb fegyverzetű helyi ellenállások és a könnyebben páncélozott ellenséges járművek leküzdését tartották, ezért a nehézpuska beépítése mellett döntöttek. A svéd géppuska helyére egy 8 mm űrméretű, magyar gyártású, Gebauer-féle géppuska került. 1939 februárjában a Honvédelmi Minisztérium a MÁVAG-tól és a Ganz-gyártól 40-40 db Toldit rendelt. Az első sorozatban rendelt harckocsik a Toldi I elnevezést kapták. 1940-ben megrendelték a második – Toldi II-vel jelölt – 110 darabos sorozatot. Az újabb harckocsik lényegében az előzőekkel azonos kivitelben készültek, csupán a gyenge német torziós rugók helyett építettek be erősebb magyar gyártmányúakat. Egy külsőleg is észrevehető különbség is volt a két sorozat járművei közt: a korábban használt R-5 rádiók jellegzetes ívantennája helyett a Toldi II-re módosított R-5/a készülék botantennája került. A Toldi gyors, mozgékony harckocsi volt, de a hadi tapasztalatok azt bizonyították, hogy gyenge páncélzata és fegyverzete miatt még kisebb harckocsifeladatok ellátására is alkalmatlan. Bár 1943–44-ben 80 darab páncélzatát megerősítették, a Toldik többsége változatlan fegyverzettel és páncélzattal szolgált a háború végéig.
